8.fejezet Sorry

Sziasztok, ezt a fejezetet most én írtam meg! Lehet nem lett olyan jó, mint Esme-é de igyekszem;)

Ha tetszik, akkor komizzatok: D: D Pusszant: Bells

A szigeten:

Bella:

Megnéztem a pulzusát, de nem vert. Még tapogattam lehet rossz helyen fogtam meg- ami nálunk elég ritka –de nem vert. Mikor ránéztem az arcára akkor vettem észre milyen tökéletes. De arra még nem jöttem rá, én miért mentettem meg? Én őt miért mentem meg, mást meg mért nem? Alice miért akarta, hogy megmentsem? Hiszen csak egy ember, aki még jót se tett a családnak, hogy meg kéne menteni? De akkor miért? Muszáj felhívnom Alice-t! Lehet látott valamit, amit nem mondott el! Ki vettem a telefont a zsebemből és bepötyögtem Alice számát!

- Szia, Bella minden rendben? Menj vissza a géphez, ott lelsz Edwardnak elsősegély csomagot!- szólt bele a telefonba a kis pöttöm nővérem izgatottan.

- Alice, köszi, hogy szóltál. De elmondanád nekem, hogy miért kérted tőlem, hogy mentsem meg Edward Masont? Pedig nem is tett- tudtommal –a család irányába semmit!- fújtattam a telefonba idegesen. Ekkor Alice megköszörülte a torkát- pedig nem lett volna rá szükség- és beleszólt a készülékbe.

- Bella, most mennem kell!- mondta. Majd hallottam a pityegést.

- Alice! Láttál valamit?- kérdeztem ordítva a levegőbe. De nem volt időm gondolkodni. Muszáj elúsznom a repülő roncsai-ig. Belevetettem magam a vízbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam úsztam. Hamar ott voltam. Aztán lemerültem a víz alá és megkerestem az elsősegély csomagot. Szerencsére hamar megtaláltam. Felúsztam a felszínre és eliramodtam a part felé. Mikor odaértem, Edward még mindig a homokban feküdt, de mintha szívdobogást hallottam volna. Megnéztem a pulzusát és vert! Igen! Megmentettem! Gyorsan kinyomtam a tüdeéből a maradék vizet. És akkor kinyitotta a szemeit. Gyönyörű szeme van. Mélyen belenéztem a zöld szemeibe. És akkor mintha egy szivárvány ment volna a porcikáimon keresztül megváltoztam. Éreztem, ahogy külön megváltozik az összes porcikám sorban. Aztán hirtelen felült. Meglepődött arcot vágott.

- Bella, hogy csináltad? Mikor megfogtál kirepültünk a repülőgépből és belezuhantunk a vízbe. Aztán kiúsztál, és többre nem emlékszem. – mondta majd mély köhögő roham szakadt fel a torkából.

- Elájultál- mondtam lágyan. Majd megmordult a hasa az éhségtől. –Hozok neked valami gyümölcsöt. – mondtam, majd emberi tempóban besétáltam az erdőbe. Onnan futottam, hamar összegyűjtöttem a gyümölcsöket, majd elmentem vadászni. Egy medve volt az áldozatom. Sikerült belekarmolnia a pólómba. Aztán elindultam az erdő széléhez. Odaadtam az embernek a gyümölcsöket, mire ő jóízűen befalta mind.

- Hol van a többi túlélő?- kérdezte kíváncsian.

- Meghaltak. –Mondtam gyászos hangon.

- Anyu is?- kerekedett ki a szeme. Ahogy kimondta az ”anyu” szót, egy könnycsepp gördült le az arcán. Egy kicsit bólintottam. – És én, hogy menekültem meg?

- Megmentettelek.

- És anyut meg nem?- kérdezte szomorúan.

- Nem tudtam.

- Engem megmentesz őt meg nem?- kérdezte idegesen nem tudtam rá felelni. –Most a te hibád, hogy meghalt. Csak a te hibád. Csak te tehetsz róla. –most már ordított. De nem tudtam felelni. Igaza volt. Csak én tehetek róla. Nem ő, csak én. Minden szó igaz, ami elhagyta a száját. Ha siettem volna, megmenthettem volna. Sírni akartam, de nem ment csak a szemem csípett. Hogy lehetek ekkora szörnyeteg? Beleszeretek egy törékeny emberi lénybe, aki mellesleg utál. Mikor észrevette, hogy nem válaszolok, akkor felállt- Te sem vagy jobb a többi Cullen-től. – Aztán elrohant az ellenkező irányba. Majd mikor azt hitte, hogy nem látom leült és elkezdett sírni. Én itt maradtam. Minden igaz. Felhívom Alice-t, hátha tud tanácsot adni. De ekkor megcsörrent a telefon a zsebemben. Megnéztem a számot, Alice volt az. Biztos látta mi történt.

- Szia!- zokogtam a telefonba.

- Szia, Bella. Láttam mi történt. Sajnálom, de amit mondott nem gondolja komolyan, csak a méreg beszélt belőle. Hidd el. Ha lenyugszik, menj oda hozzá. Rendben?

- Rendben- mondtam, majd próbáltam lenyugtatni magam. Kisebb sikerrel.

- Bella, te meg mit csináltál a pólóddal? Láttam, hogy elszakadt. Pedig ezt még meg is engedtem volna, hogy kétszer felvedd. – Duzzogta a telefonba.

- Jaj, Alice. Úgy is tudom, hogy csak blöffölsz.

- Bella! Ne legyél poéngyilkos- fortyogott. – Na de most mennem kell. Képzeld, ma van a megnyitója annak az üzletnek, ami most épült Sietl-ben. Láttam, hogy én leszek az első. –mondta és már le is tette a telefont. Nagy levegőt vettem és ismételgettem magamban. Nem haragszik rád. Nem haragszik rád. Nem haragszik rád. Nem haragszik rád. Majd lassan felpillantottam. Már lenyugodott Edward. Emberi tempóban elindultam felé. A homokba írt. Egy „ Sorry” felirat volt benne.( Sorry jelentése bocsánat - a szerk.) Én mellé térdepeltem és a fülébe suttogtam, hogy nem baj. Mire megremegett. Felémfordult és mélyen a szemembe nézett. A szem most is magával ragadott. Nem kaptam levegőt. Még szerencse, hogy nincs rá szükségem. Ekkor egy repüléget vettünk észre a fejünk fölött repülni. De az nem vett észre minket.

- Akkor szent a béke?- kérdeztük egyszerre. Erre mindketten felkuncogtunk. Majd nagy levegőt vettünk és mindketten rávágtuk:

- Szent. –erre is felkuncogtunk és mindketten beledőltünk a homokba. Ott feküdtünk egy darabig, mikor megcsörrent telefonom…